1. - Az ismerős ismeretlenség

Ideges voltam.
Nem egyszerűen ideges - szinte hallottam, ahogy egyenként pattognak, szikrának az idegszálak az agyamban, látni véltem a kis villanásokat, hallottam a vérem dübörgő hangját, a lüktető szívemet, éreztem az arcomon terjedő pírt, a szorító érzést, ami a hasamból kúszott fel egészen a torkomig, hogy ott egy gombóc formájában állapodjon meg. Hallottam a diákok nevetését, távoli visszhangként, egy távoli világból. Úgy éreztem magam, mint egy földönkívüli, akit kegyetlenül ide toloncoltak, ebbe a borzasztó, füstös városba, ahol borzasztó, füstös emberek élnek.

Felszisszentem, mikor a térdem tompán ütközött a kemény padlóval, a kapucnim pedig lecsúszott a vállamra. Láttam a megrovó, összeszűkült pillantásokat, a gyűlölködő mosolyra húzódó szájszegleteket. Abban a pillanatban mindent tisztán láttam, hallottam, érzékeltem, élesen, nyersen, kegyetlenül.
Kábulatba esve néztem vissza az alattomosan vigyorgó srácra, aki épp az előbb gáncsolt ki.
Arrogáns vigyor terült szét az arcán, mélykék szeme szikrákat szórt, fekete haja kócosan hullott az arcába.
Tekintetével végig mért, és szinte beleláttam a fejébe... ahogy a kis szavak cetlinként feltűnnek, a pislákoló izzó fényében, kérdőjelekkel vegyítve: "jó? átlagos? ronda? emó? gót? Nem. Nem, inkább átlagos."
Ez voltam én. Átlagos. Átlagos, 16 éves lány, aki új városba költözött. Új diákokkal, új osztálytársakkal, és persze nem létező barátokkal.
Szuper.
Elbotorkáltam a leghátsó padba. és lerogytam a székre. Kipakoltam a könyveim, amolyan idegesítő precizitással, és megpróbáltam figyelni a tananyagra.
Mrs Brown gőzerővel magyarázott, artikulációja átcsapott vad nyáladzzásba, miközben Moliere hat színművéből olvasott fel. Én hálás voltam a sorsnak, hogy addig sem rám figyelnek a vadonatúj osztálytársaim. És azért is hálás voltam, hogy elmaradt a jól megszokott bemutatás, amitől folyton-folyvást rettegtem. Bár nem mondanám, hogy az az óra eleji elnyalás olyan kellemes élmény volt.

Unottan néztem szét a teremben. Előttem két lány ült: egy festett vörös hajú, lakozott körmű egyén, valamint az ő tökéletes mása, szőke kiadásban. Természetesen vihogtak.
Aztán a vörös hajú hátrafordult, rám villantotta tökéletes fogsorát, és vigyorogva megkérdezte:
- Hogy hívnak?
- Juliette Petite.
- Zsüliett?!
- Igen, Zsüliette - válaszoltam nyugodtan.
- Szóval Zsüliette... nos, ajánlom, hogy ezentúl Dzsuliettként mutatkozz be mindenkinek.
- Miért is? - Vontam fel a szemöldököm.
- Mert itt - megrázta a fejét - ÉN vagyok a Zsüliett - azzal jelentőségteljesen magára bökött.
- Tessék? Ha nem tűnt volna fel, a nevem ZSÜLIETT, és nem fogom megváltoztatni holmi beképzelt libák miatt! - Csattantam fel a kelleténél kicsit talán hangosabban, mire minden szem rám szegeződött. Micsoda öntelt libákkal hozott össze a sors! Még hogy megváltoztassam a nevem... na persze!
- Miss Petite, lenne oly szíves, hogy...
- Elnézést ta - hebegtem, de nem fejezhettem be, mert félbeszakított a tanár:
- A jövőben ne forduljon elő még egyszer!
- Rendben - suttogtam elkeseredetten, és újra jegyzetelni kezdtem.
- Ezt nem úszod meg - sziszegte Vöröske, és szitkozódva visszafordult a saját padjába.
Nagyjából ez lett volna az első órám az új suliban. A délelőtt további része ugyanilyen érdektelenül telt el. Nem szereztem barátokat, nem kerültem összetűzésbe senkivel, egyszerűen csak beleolvadtam abba a hatalmas szürkeségbe, ami Cromwell Gimnázium diákjai által generálódott. Egy rózsaszín hajú punk a baloldalon, egy piros miniszoknyás a jobboldalon - én pedig a köztük lévő szürke aszfalt voltam.

Vigyázva lépkedtem a tálcával a kezemben. Egy nagy pohár narancslé, egy tál spagetti, és egy alma volt rajta. Elgondolkodva néztem körül. Ott volt a különleges szemű srác, Vöröskével ült egy asztalnál. Megfeledkezve magamról bámultam őket, és hirtelen azt vettem észre, hogy a srác felhúzott szemöldökkel néz rám. Végül visszafordul, és elkezd röhögni. Szabad asztal sehol sem volt, mindenhol ült valaki. Elkeseredetten vettem tudomásul, hogy sehova sem tartozom. Levettem az almám a tálcámról, és amolyan angolosan távoztam az ebédlőből.

A buszon zötykölődtem, mikor egy nagyon beteges pillanatban támadt egy remek ötletem. A remek ötlet pedig természettúra névre hallgatott... Akkor még fogalmam sem volt, hogy az a pillanatnyi zsenialitás meghatározza az elkövetkező egy évemet.
Előreszaladtam a sofőrhöz, és megkértem, hogy tegyen ki. Azt hiszem, érdekes dolgokat gondolhatott rólam, de engem már ez sem érdekelt. Egy erdő szélén álltam, aztán akadozva kifújtam a levegőt a tüdőmből, és skrizofén énemmel karöltve beballagtam az erdőbe.
Félelmetes volt. Félelmetes és szuper! Végre nem kellett sajnálkozó, vagy éppen gyűlölködő pillantások kereszttüzében botorkálnom... önfeledten ugráltam át a farönkökön, nem foglalkoztam azzal, hogy a bőrömön hosszú karcolások égtelenkednek, nem foglalkoztam a félelmetes huhogásokkal, az egyre sötétedő égbolttal - éreztem, hogy itt senki és semmi nem bánthat. Fogalmam sincs, meddig ugráltam még így. Egyszer csak ott voltam az erdő közepén, és egy hideg vizű patakba lógattam a lábaim az egyik szikláról. Boldog voltam - találtam egy helyet, ami csak az enyém, és senki sem zavarhat. Beleharaptam az almába, és előástam a táskámból a reggel belegyömöszölt gumicukrot. Gondolkodás nélkül dobáltam a számba a kis mackókat, közben pedig hátradőltem a sziklán. Annyira mesébe illő volt az egész, hogy magam sem hittem el a helyzetet reális mivoltát.
Élveztem, ahogy a lábamat simogatja a jeges patakvíz.
Felnéztem, az eget eltakarták a fák. Az egyik fának nagyon különleges, elnyúló ága volt, és összefonódott egy másikkal. Gondoltam egyet, feltápászkodtam a szikláról, és kicsit ugyan nehézkesen, de felmásztam a fára. Erős faág volt, amit kiszemeltem, nem szakadt le alattam.

Egy darabig ott is csak lóbáltam a lábam, de végül elterültem a faágon. Innen látszott a kék ég, látszott, ha egy madár elszáll felettem, hallottam valahonnan a víz csobogó hangját... Elképesztően megnyugtató volt. Lehunytam a szemem, és végighúztam a mutatóujja a fa göcsörtös ágán. Minden egyes kis lyukat alaposan végigtapogattam. De rájöttem, nagyon rossz ötlet volt becsukni a szemem, ugyanis idegesítő képek furakodtak be a gondolataim közé. Egy kéz, amint végigsimít a derekamon. Egy húzás az undorítóan rózsaszín körömlakkból. Kacagások. Szempillaspirál. Fekete ruhák tömkelege. Fogom a kezét. Visszaszorít. Egy öt éves kislány hintázik önfeledten a játszótéren az anyukájával, mindketten nevetnek. Szomorú zene szól a rádióból. Maszkos emberek sajnálkozva merednek rám. Mindenki engem néz. A rossz íz szétterjed a számban, mintha csak fém csorogna végig a torkomon. Nézem az eget. Képtelen vagyok sírni, a végén viszont alig látok valamit a könnyeimtől...
Zihálva nyitottam ki a szemeim. A tenyerem újra izzadni kezdett, én meg kínomban rágni kezdtem az amúgy is csutkaszerű, fekete lakkal bemaszatolt körmeim. Próbáltam kiűzni a gondolatokat a fejemből. Képtelen voltan arra gondolni.
Elgondolkodva ugráltam egy kicsit az ágon, és világmegváltó ötletem támadt: faházat építek. Hát persze. Ez egyszerűen zseniális!
Építek magamnak egy kis házat, és itt eltölthetem a fél életem. Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe! Lemásztam a fáról, és futni kezdtem visszafelé. Biztos voltam benne, hogy visszatalálok, remek volt a tájékozódó képességem.
Pár perc múlva szomorúan vettem tudomásul, hogy erre tényleg senki nem jár.
Elkeseredve kezdtem sétálni az úton, és azon gondolkodtam, milyen jó lenne, ha meg tudnék fulladni a gumicukortól. Vagy szárnyaim lennének, és most vissza tudnék repülni Párizsba. Miközben így sétálgattam a kies országút kellős közepén, és a leendő házam alaprajzát terveztem, a kanyarból egy nyitott tetejű sportkocsi tűnt fel, teletömve a kedves, drága osztálytársaimmal. Lélekszakadva ugrottam el az útból, miközben ők agresszívan ráfeküdtek a dudára. Ezt nem hiszem el... az a fiú ült a volánnál. Épp megnyugodtam, hogy még csak említésre sem méltatnak, mikor hirtelen lefékezett a kocsi, és visszakanyarodtak. Egyáltalán honnan van jogsijuk?
- Szia - köszönt a fiú mosolyogva. Mellette egy ismeretlen srác ült, az ölében egy szintén ismeretlen lánnyal, és még páran, akikre inkább rá sem néztem, annyira égett az arcom. - Juliette vagy, igaz?
- Zsüliett - morogtam. - Nálad a kigáncsolást magától értetődően követi az elgázolás?
- Talán nem kellett volna az út közepén sétálgatni, tudod?! Na mindegy, így kvittek vagyunk. - Kvittek mi? Mi soha nem leszünk kvittek! - Amúgy mit csinálsz erre? Veszélyes hely ez a kapucnis kislányoknak - vigyorgott.
- Semmi közöd hozzá - sziszegtem, majd sarkon fordultam, és gyalogoltam tovább.
- Ne vigyünk el?
- Ne!
- Hát jó - bökte ki végül. Hallottam, ahogy elhajtanak.
Jó fél óra gyaloglás után feltűnt az ismerős faház körvonala.
Senki sem volt otthon. Felmentem az emeletre, a szobámba, és a párnába fúrtam az arcom.

Pár perc múlva kopogást hallottam a lépcsőn, és valaki benyitott a szobámba. Anya volt az. Anyám gyönyörű nő volt - magas, karcsú, és rettentően szép arcú. Mosolyogva jött oda hozzám. Leült az ágyam szélére, én felkeltem, és átöleltem. Beszippantottam az illatát - finom rózsaolaj. Az egyik hajtincsét rátekertem az ujjamra, és azzal játszadoztam. Nem szólalt meg. Sosem szólalt meg.
- Anya, ugye nem lesz semmi baj? - Kérdeztem.
Nemet intett a fejével. Végül jéghideg kezét végighúzta a szemhéjamon, és a maga angyali hangján azt suttogta:
- Aludj, kicsim!
És én aludtam. Aludtam, mélyen, zavartalanul, mert mindig megtettem, amit kért.